Én olyasvalaki vagyok, aki szeret elveszni a csillagokban. Aki csak fél lábbal áll a földön – néha annyival sem –, mert a feje inkább fent, a felhők között jár. És bár szeretek elveszni odafent, idelent elveszni talán még jobb. Annyi látnivaló van, annyi apró csoda, amik sokkal nagyobbak és lenyűgözőbbek bárminél, ami egy ember fejéből kipattanhat – mindez itt, a Földön.
Ahogy a Nap lassan alábukik a horizonton, és az ég ezer színnel izzik fel. Az óceán végtelen kékje. A napsugarak játéka egy fa levelein. A soha nem szűnő kitartás, amivel a hullámok a homokos partot üldözik. Az eső illata. Szentjánosbogarak. Szivárványok. Friss, puha hó. Egy patak jéghideg vize. Virágok, amik nőnek, pompáznak, elmúlnak, alszanak, aztán kezdik elölről, megállás nélkül.
Bár olyasvalaki vagyok, aki szeret elkalandozni, azért néha elkap a realizmus egy-egy nagy hulláma. Ma van a Föld Napja – ami, ha belegondolunk, elég ironikus koncepció, főleg, ha egy pillanatra félretesszük emberi felsőbbrendűség érzésünket. Több millió más élőlénnyel együtt itt vagyunk vendégként egy bolygón, amit nem mellesleg a végletekig kizsákmányolunk, mert valami oknál fogva úgy hisszük, hogy ehhez jogunk van, és ennek a bolygónak, ami életben tart minket, adunk egy, egyetlen egy napot, ami róla szól. Egy pillanatra gondolj ebbe bele...
Ma van a Föld Napja. Ma is. Én azt mondom ma magamnak: menj el egy sétára; nézz fel, nézz le, nézz szét, vedd észre mindazt, ami körülvesz. Érezd magad apró porszemnek, engedj meg magadnak egy pillanatnyi alázatot, és jöjj rá: ez a legszebb hely, ahol valaha jártál.
