Nem nagyon szoktam újévi fogadalmakat tenni, mert szerintem csak több stresszt okoznak, mint amennyi hasznuk van, ráadásul a fogadalmak általában mind olyan dolgok, amiket az év bármely napján elhatározhatok, nem kell hozzájuk a január 1. De idén, vagyis még tavaly, eldöntöttem, hogy egy dolgot mindenképp megfogadok a 2020-as évre, meg úgy általában az egész életre nézve: kevesebbet akarom nyomkodni a telefonomat.

Kevesebbet akarom cél nélkül görgetni az Instagram feedemet, vagy böngészni a Pinterestet, mert az égvilágon semmi értelme az esetek 90%-ban. Ha visszanézek az előző évre, egyértelműen pótcselekvéssé vált nálam a telefonnyomkodás, és tudom, hogy ez másoknál is így van. És persze van egy szint, amin belül ez abszolút rendben van, mert ez a helyzet, 2019, vagyis 2020 van, lehet sikoltozni a technológia ellen, de attól még tény, hogy most már az életünk szerves részei azok a függőséget okozó kéken világító kisebb-nagyobb kijelzők.

És ez nem a technológia hibája, az okostelefonok igenis hasznosak, de nem is velük van a baj, hanem velünk. Kicsit átestünk a ló túloldalára, és sokszor még csak észre sem vesszük.

Nincs azzal semmi baj, ha az ember végigpörgeti egyszer-kétszer a feedjeit egy nap, vagy ha felugrik tíz percre a Pinterestre egy kis inspirációért a heti menühöz, vagy ha elcseveg online a barátaival, akikkel lehet, hogy amúgy még csak lehetősége se lenne találkozni, vagy elolvassa a híreket, esetleg egy-két cikket is.

Az viszont már baj, amikor csak azért nyomkodom a telefont, mert úgyis ott van mellettem, és akkor már miért ne, bár már láttam az összes képet az Instán, meg elolvastam mindent a Twitteren, ötször is, sőt, azt a vicces mémet is már elküldtem minden ismerősömnek, és már olyan híreket is olvastam, amik még meg sem történtek, igaz közben ötször szólt hozzám valaki az asztal túloldaláról, csak azt nem hallottam meg.

Azzal is baj van, ha csak azért nyomkodom, mert félek, hogy lemaradok valamiről. Biztosan le fogok maradni valamiről, ha belebújok a telefonba, ha nem, mert annyi információ meg történés van szerte a világban, hogy lehetetlen mindennel lépést tartani. De nem is kell amúgy.

Szóval igen, idén azt mondtam magamnak: tedd le a telefonod. Nem maradsz le semmiről.

És tudom, nem könnyű, és tudom, gyakran igenis muszáj, meg van, amihez nélkülözhetetlen, de sokszor viszont nagyon nem az. Mert nem lesz semmi, ha nem nézem meg ötször az Instát egy nap, ott lesz minden később is. Holnap is lesz nap, még ha le is maradok valakinek a vicces posztjáról. És nem áll meg a világ, ha nem írok vissza valakinek azonnal Messengeren, hanem majd csak negyedóra múlva, amikor amúgy is valamiért a telefonomért nyúlnék. Ott van körülöttem egy csomó ember, aki arra vár, hogy kapcsolódjak hozzájuk, és még csak WiFi sem kell hozzá.

És azt is tudom, hogy erre mindenkinek magától kell rájönnie, és hogy mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mi az a mennyiségű kijelzőzés, ami belefér. Egy biztos: én már rájöttem, hogy a halálos ágyamon nem azt fogom sajnálni nagy sóhajok közepette, hogy nem töltöttem még több időt a telefonom tapicskolásával. Úgyhogy idén megpróbálom letenni a telefonom, amilyen gyakran csak lehet. És tudod mit? Szinte biztos, hogy így már nem fogok lemaradni semmiről.