Furcsa, nem, hogy mondjuk egy naplementét még akkor is képesek vagyunk szépnek nevezni, ha mondjuk egy lepusztult szocreál lakótelep épületei között lángol fel az ég ezer színnel, de egymást csak ritkán? Szerintem furcsa. Vagy, hogy amíg gyerekek vagyunk, mindenféle szűrő nélkül képesek vagyunk önteni magunkból a bókokat, de később valahogy elfelejtjük, és csak a bírálat marad. Szerintem ez is furcsa. Valahol útközben elvesztjük a gyermeki őszinteséget, marad a számítás és a dicsérő szavakat vagy nem hisszük el, vagy azon morfondírozunk, mi lehet a mögötte rejlő szándék. Miért keressük mindig mindenben és mindenkiben, beleértve magunkat is, a kivetni valót?

Én szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol többet dicsérjük egymást. Nem ész nélkül persze, nem agyonhasználva a szavakat, de azért mégis, jó lenne azt látni, hogy a dicséret és a kritika mérlege az előbbi felé dől. Persze van helye a kritikának is, hogyne lenne, de azt is lehet többféleképp: lehet méregtől csöpögő vagy lehet építő. Szerintem egyszerű választás.

Jó lenne egy olyan világban élni, ahol több kedves szó hangzik el az emberek között. Mikor mondtad valakinek utoljára mondjuk azt, hogy szép? Szép a naplemente. Szép ez a ruha. Milyen szép kisbaba! De szép ez a lakás! Annyi mindenre használjuk ezt a szót, de egymásra alig. Vagy ha igen, akkor valamiért egyből az a feltevés, hogy a másik akar valamit, holott csak közöl valamit, ami tény: szép vagy. Milyen szép is lenne kidobni az ablakon a kapásból a szó mögé rakott csomagot és feszengés nélkül mondani a másiknak. Akár a párod, akár egy barát, akárki is legyen.

Persze a szépség szubjektív – legalábbis szeretnék azt hinni, de ne tegyünk úgy, mintha nem lennének standardok. És mégis, a naplemente valahogy mindig szép tud lenni, hiába néz ki máshogy minden este. Nem azt mondom, hogy mostantól aztán találj mindenkit szépnek, mert nem így működik. Ez csak egy példa.

Mennyivel szebb lenne a világ, ha kicsit kedvesebbek, kicsit nyitottabbak lennénk egymással szemben. Ha kimondanánk, amit gondolunk ahelyett, hogy mondjuk később, sok-sok év múlva megbánjuk, hogy nem tettük. Annyi kedves dolgot mondhatnánk egymásnak, de nem tesszük, talán mert félünk, hogy mit gondol majd a másik. Talán azért fogadjuk olyan nehezen a bókokat, mert nem vagyunk hozzájuk szokva, vagy, mert azt hisszük, nincs súlyuk. Talán ezért is adjuk nehezen őket.