Ez most egy kicsit más jellegű bejegyzés lesz, de úgy gondolom, hogy ilyenre is szükség van néha. Ha nem értesz egyet, kattints el nyugodtan – bár talán egy esélyt azért adj neki, mert fontos témáról van szó. Előre leszögezem, csapongó lesz.
Úgy érzem, ez olyan téma, amiről nem beszélünk eleget, sőt, szinte semennyit, mert teljesen tabu a mentális egészség, pontosabban a mentális betegségek kérdése. Nem turkálunk más fejében, és arról sem beszélünk, ami a miénkben történik, mert mi van, ha nem „normális”, ahogy, és amit érzünk. Pedig kéne, kéne beszélni azokról a dolgokról, amik a fejünkben történnek, mert segít. Segít, ha meg tudod fogalmazni hangosan, és segít, ha meg tudod beszélni valakivel, akiben megbízol.
Persze könnyű legyinteni, hogy majd elmúlik, csak épp rossz hangulatban van valaki (vagy te), vagy egyszerűen csak rámondani, hogy ő ilyen. Aztán meg senki nem is akar szomorúnak/közömbösnek/”furcsának” tűnni, mert ott a társadalmi norma. És inkább nem beszélünk róla. Erre még a szociális média is rátesz egy lapáttal: a gondosan ápolt feedek mindenki legjobb arcát mutatják, a legszebb pillanatokat, de hogy emögött mi van, azt nem tudhatod. Épp ezért, bár tudom, nehéz, nem szabad másokéhoz hasonlítani a saját életünket, főleg nem egy olyan semmitmondó dolog alapján, mint mondjuk valaki Instagram feedje. A hasonlítgatásból túl sok jó még nem született, hacsak nem tudsz valamilyen úton-módon motivációt meríteni belőle.
Ezt olvasva lehet, hogy sokan nem értitek, mire gondolok. Mire is? Egyszerűen csak minden olyan dologra a fejedben, címkéktől teljesen mentesen, amitől reggel felkelve azt mondod: ma nem vagyok jól. Amitől úgy érzed, nem tudsz emberek közé menni. Amitől úgy érzed, minden értelmetlen. Lehet, hogy ezek neked nem mondanak semmit, lehet, hogy nagyon is sokat. Lehet, hogy csak néha, nagy ritkán érzel ilyesmit, ami teljesen rendben van: senki sem pörög 0/24-ben. De ha elérsz egy olyan pontot, ahol már úgy érzed, ezek az érzések alakítják az életed, akkor beszélni kell róla. Nem vagy egyedül. Akkor sem, ha a fejedben más nem „tarthat rendet” helyetted.
Ha téged nem is érintenek, a mentális betegségek, zavarok, nevezd, ahogy akarod, elég gyakoriak ahhoz, hogy feltehetően a te szeretteid között is legyen valaki, aki ilyennel küzd. És bár sokan csendben szenvednek, és nem a te feladatod mások megmentése, azért te sem vagy tehetetlen: légy kedves, légy megértő, légy empatikus, ne erőltess semmit, egyszerűen csak tudasd azzal, akivel törődsz, hogy ott vagy, ha szüksége van rád. Előítéletek nélkül, együttérzéssel.
