Nos… Ez nem volt egy egyszerű menet! Még előző este választottam ki a pierogi receptet a szakácskönyvből (a 172. oldalon találja, aki keresi), mert viszonylag egyszerűnek tűnt (már nem), a hozzávalók meg könnyen beszerezhetőnek.

Egyből le is vonnám a tanulságot: ha (számodra) új receptet készítesz el, HAGYJ MAGADNAK IDŐT! Hidd el, szükséged lesz rá…

A hozzávalók, ahogy említettem, nem okoztak különösebb felfordulást: a fehérborecetet kellett lecserélnem vörösborecetre, mert az volt kéznél, és előre nem ellenőriztem, no de ez talán nem akkora katasztrófa (vagy igen?). Ezen kívül még egy színváltoztatás történt –fehérbors helyett egyszerű, mezei bors került a káposztás keverékbe. Valaki magyarázza el nekem legyen szíves, hogy van-e lényeges különbség, és ha igen, mi, mert ha tényleg számít, hogy melyiket használjuk, én komolyan beszerzem. Van itt még egy nagyon fontos apróság, ami mellett nem mehetek el szó nélkül: a nagyméretű tojás. Bizony. Kérdem én, ki annak a megmondhatója, hogy mekkora is egy nagyméretű tojás? Tudjuk mi erre a kérdésre a választ? Van egyáltalán válasz erre? Honnan tudhatjuk biztosra, hogy egy bizonyos kontextusban nagyméretűnek megítélt tojás valóban nagyméretű tojás? Csak feldobom ezt a mélyenszántó gondolatot, mert azt hiszem, a téma nem kap elég figyelmet…

Visszatérve a lényegre, ez a recept engem becsapott. Elhitette velem, hogy egyszerű lesz. Hogy kézen fogva és vígan dalolva fogunk együtt végigugrálni közös utunkon. És én elhittem. Elhittem, miközben összegyúrtam a tojásos-tejfölös tésztát. Még akkor is hittem ebben, mikor fél hüvelykujjamat lekapta a reszelő a káposzta aprítása közben (megjegyzem, a káposztareszelés a természet átka az emberiségen, amiért arrogánsan azt hisszük, hogy felette állunk) – dobtam rá egy ragtapaszt, s mire a konyhát belengte a piruló töltelék illata, újra vidáman haladtunk közös utunkon a pierogival. Ez az érzés a tészta kinyújtása és kiszaggatása alatt is végig elkísért minket, még akkor is körüllengett minket, amikor bedobtam az elkészült kis batyukat a forró vízbe… Majd ahogy felsercent a vaj a serpenyőben, úgy repült ki a boldogság az ablakon. Többé már nem voltunk barátok. Vége volt.

És igen, ügyetlen vagyok. Igen, kapkodtam. Igen, valószínűleg a serpenyőm sem a legtökéletesebb. De ez nem változtat azon, hogy serpenyőben sercegő vaj hangja álmomban is kísérteni fog.

Drámaiságot félretéve, a pierogi megpirult, egyik-másik kicsit túl is pirult (kezdem azt hinni, hogy a receptek által gyakran előírt "aranybarna" árnyalat csak legenda, megtévesztés, egy világméretű összeesküvés), de első próbálkozásnak nem volt rossz.

Finom volt? Igen. Lesz máskor is pierogi? Lesz, de csak miután kihevertem traumatikus első találkozásunkat.