Nem, nem arról a Hálaadásról szeretnék beszélni, még ha az apropót az is adta a témához. Helyette konkrétan a hálaadásról gondolkodnék most hangosan, a köszönömről, ami több mint egy szó.

Mint minden szó, ami érzést fejez ki, a köszönöm is el tud laposodni, ki tud üresedni, meg tud fáradni, még úgy is, hogy, szerintem legalábbis, nem használjuk eleget. Úgy érzem, néha szinte már meg sem halljuk, amikor valaki köszönetet mond nekünk valamiért. Ez talán azért van, mert a szót elhasználtnak hisszük, vagy talán azért, mert úgy érezzük, nincs miért köszönetet mondania a másiknak.

Szerintem a hálaadás szép dolog, köszönetet mondani pedig jóleső. Főleg, mert sokszor a másik fél még csak elképzelni sem tudja, milyen sokat jelent az, amit tett, vagy mondott nekünk, értünk. Éppen ezért, és talán azért is, hogy ne üresedjen ki olyan könnyen a kifejezés, egy ideje próbálok specifikusan köszönetet mondani. De talán azért is, mert úgy érzem, nem fejezzük ki elégszer mások előtt azt, hogy mit is érzünk.

És hogy milyen az a specifikus hálaadás? Könnyű. Egyszerűen elmondod, hogy érzel. Hogy miért köszönöd, amit köszönsz.

Én például köszönöm, amikor valaki rászánja az idejét (ami mindenkinek drága), hogy figyelmet szenteljen valaminek, ami fontos nekem, amivel sokat dolgoztam. Köszönöm, amikor valaki nevet egy viccemen, ami mások feje felett csendesen elúszott. Köszönöm, amikor valaki megköszön valamit nekem, és kifejezi, hogy miért.

Annyi mindenért lehet köszönetet mondani, és annyi mindenkinek - beleértve saját magunkat is. Mert igen, néha nem árt azt sem.

Szóval köszönöm neked, aki elolvasta ezeket a sorokat, mert jó tudni, hogy nem csak úgy lebegnek a semmiben. És ha ennek hatására te is köszönetet mondasz valakinek valamiért, azért külön köszönet.